Mélyi József megnyitó beszéde:
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Létezik-e a határ a valóság és a művészet között? Régi kérdés, amelyre legalább kétféle válasz adható: igen vagy nem. Vagy három: igen, nem, és talán, de másként.
Az első válasz, hogy nincsenek határok, ez a legkézenfekvőbb. Nem is nagyon kell magyarázni, a japán földrengés és szökőár óta még tovább tolódott az eddig lehetetlennek tudott, legfeljebb filmtrükkökből ismert képek határvonala. Ma egy vonat vagy egy hajó sokkal könnyebben képzelhető el egy templomtérben vagy egy kiállítóteremben, mint egy hónappal vagy egy évvel ezelőtt. Lehetséges, hogy a katasztrófafilmeket másolja a világ vagy esetleg már csaknem minden kép a rendelkezésünkre áll, mindent elképzeltünk és digitalizáltunk. „Minden képzeletet felülmúl” – szokták régebben mondani, és ezután mindenki olyan helyzetet képzelhetett el, amilyet még a lelke elbírt. Ma már nem az előhívott kép, hanem a mondat maga tűnik populista túlzásnak, hiszen mindent láthattunk, mindent elképzeltünk. A művészet és az elképzelt valóság képei ezek után egybemosódnak.
A második válasz szerint a művészet és a valóság határa meglepően szilárd. Itt állunk egy kiállítóteremben, biztonságosnak érezzük a talajt a lábunk alatt, bár azért elgondoljuk, mennyire lehet nehéz ez a kivilágított vasúti kocsi, benyomja-e maga alatt a kövezetet vagy sem. Abban viszont biztosak vagyunk, hogy a Műcsarnokba ilyen formában, a födém teherbírása okán nem lehetne bevinni. Bár a műcsarnoki menetrendbe nem fér be, mégis művészetet nézünk, egy festőművész alkotását. Magunk elé gondoljuk azokat az arcokat, akiket Csiszér Zsuzsi részben vagy egészben már megfestett, beleképzeljük őket a kocsiba, ők ülhettek benne korábban, most meg nincsenek sehol, hiszen ez a művészet. Egy csendélet – megfestve egy pillanat, a valóságban egy örökkévalóság. Vagy fordítva, mindenesetre éles a határ.
Az élet és művészet határát firtató kérdésre a harmadik válasz a legegyértelműbb: talán, de másként. Hiszen itt nincs is katasztrófa. Egy megépített valóságot látunk, egy konstrukciót. Egy első osztályú vasúti kocsi negyvenöt fokos szögben áll ki a földből. Nyilván nem fúródott a padlóba. Elvágták és idekerült. Világít, működésben van, de nincsenek áldozatok. Ott vannak benne a megszokott képek, a MÁV képei. A helyzet valószínűleg az, hogy maga a tér fordult el, a mi világunk zökkent ki a rendesnek tartott kerékvágásból. Egyszerűen elfordult. A kocsiban régebben mi ültünk, most egyszerre kint vagyunk, itt nézzük a csodát, figyeljük, hogy állunk-e még a lábunkon. Néhány hónappal ezelőtt Oroszországban az Északi sarkkörtől Moszkva felé tartó repülőgép a tajga fölött járt, amikor valamennyi berendezése felmondta a szolgálatot. A pilóta hihetetlen lélekjelenléttel és ügyességgel egy fiatal fenyőkkel teli területen rakta le az öreg TU-154-est, amely több kilométert csúszott hason, majd megállt. Az utasok sértetlenül kicsúszdáztak, szemügyre vették a tört-zúzott repülőgépet. A megmentésükre indult katasztrófavédelmi emberek néhány óra múlva érkeztek meg, az utasok addig a közeli erdőben gombásztak. Szép kép, festményre való. Szóval itt vagyunk mi, az addig érinthetetlennek gondolt világunk most mégis átalakult, bizonyos szöget zár be a korábbi valósággal, olyan, mint a fénytörés, olyan, mint a halál. Mindazok az emberek, akiket Csiszér Zsuzsi az elmúlt években részben vagy egészben megfestett, most nincsenek ott. Itt vannak, ezen az oldalon. Alapjaiban fordult át minden, ebből következően nincsenek fix pontok az életünkben, viszonyítási alapok, minden olyan, mint egy átjáróház, egy nagy talán.
A katasztrófát mindig csak akkor értjük, ha van viszonyítási pontunk. Ha azt mondhatjuk, hogy a MÁV jelentése: Magyar Általános Valóság. De mi van akkor, ha a valóság és a művészet önmagában és együtt sem annyira egyértelmű, és a katasztrófa egyszerű magyarázata nem működik. Mondjuk inkább csoda történt, és nem katasztrófa. Mi történik akkor, ha a földbe fúródó vasúti kocsit másfelől nézzük, úgy mint valamit, ami kinő a földből, kikívánkozik. Mi történik, ha Maurizio Cattelan sok vitát kiváltott meteorját, amely II. János Pál pápára esik, nem katasztrófának, hanem csodának tekintjük? A pápa rezzenéstelen arcát, a kezében megtartott pásztorbotot az eleve elrendelés sztoikus elfogadásának. Mi történik, ha a templomtérbe került kivilágított vasúti kocsit csodajelként nézzük? Mi történik, ha mindez művészi megmentésünk monumentális szimbóluma. Egyáltalán megmenthető-e a valóság, a művész és a néző?
Érdekes módon néhány hónappal ezelőtt egy karambolos autó állt itt, ezen a helyen, Németh Hajnal műve: egyértelmű katasztrófakép. Akkor a zene állt a középpontban, az operába foglalt dráma, most a csend, a hűlt hely. A látványosság akkor Andy Warhol Katasztrófa sorozatához volt mérhető, most Jeff Koons köztéri szobortervéhez, a darura akasztott gőzmozdonyhoz. Festői és szürreális kép. A műcsarnoki BBS-kiállításon bemutattak egy 1963-as filmet, Novák Márk rohangálós burleszkjét, a Kedd-et. Az egyik szaladgálós részben a főhős hirtelen a Kiscelli Múzeum folyosóján találja magát egy élő oroszlán társaságában. Elszalad. Néhány snittel később, amikor már az atombomba is lecsap, a menekülő főszereplő csak annyit kérdez: Node ki fog minket megmenteni?
A kiállítást megnyitom.
