Spengler Katalin művészeti író megnyitó beszéde a Pécsi Kisgalériában, 2010. április 24-én, Françoise Gilot kiállításán:
"Bár az elmúlt évtizedben személyesen is többször találkoztam Françoise Gilot-val, aki idén 89 éves, alakja mindig úgy él bennem, ahogy Robert Capa méltán elhíresült, nagyszerű fotóján láthatjuk őt: hosszú hajú fiatal lány könnyű, lebegő ruhában, vidáman közeledik a fényképezőgép felé a tengerparton. Mögötte Picasso, aki egy óriási napernyőt tart fölé, a háttérben a végtelen tenger. Ez a fénykép nem egyszerűen egy remek fotó, amely a 20. századi művészettörténet egy legendás darabkájának egyik legfontosabb dokumentuma. Ez a kép esszenciálisan magába sűríti személyiségének és művészetének ma is élő, meghatározó tényezőit. Bár megöregedett, de ma is olyan, mint azon a fényképen: közvetlen és barátságos ember, akinek a személyiségéből áradó franciás, természetes elegancia mindenkit elbűvöl. A szeme ugyanolyan nyitott a világra, ugyanolyan élénk és csillogó, mint huszonéves korában. A személyiségére is jellemző az, ami a művészetére: áramló könnyűség, lebegő színpompa, amely mégis határozott helyet kér és foglal el százada művészetében, s hátterében felsejlenek a művésszé érése idején körülötte bábáskodó festőlegendák, Picasso, Matisse és Rozsda Endre.
Az ötvenes évek közepétől Françoise Gilot pályája Picassótól függetlenül, az övével párhuzamosan bontakozott ki, kiváló művésszé érett, saját, sok forrásból táplálkozó, de jellegzetesen egyéni festői kifejezésmóddal. A kezdetektől máig a színek festője, de a vonal is fontos szereplője kompozícióinak. A struktúrában, a rajzban rejlő lehetőségek kutatása foglalkoztatja. Művészettörténészek a kubisztikus absztrakció játékos-rajzos változatát, illetve a minimalizmusra való törekvést említik festészetével kapcsolatban.
Az itt látható hetvenes évekbeli tájképeinek egyik legfőbb jellemzője, hogy képi világukat a színek közötti kapcsolatok, kölcsönhatások kutatása határozza meg. A festő egyértelművé teszi, hogy a vásznakat eredetileg egy absztrakt formavilágból kiindulva kezdte el festeni, s a kompozíció a továbbiakban lépésről-lépésre, fokozatosan egészült ki a tájkép strukturális elemeivel. Mint az e művek előzményeinek tekinthető, a hatvanas évek végén festett görög tájképein, ezeknek a későbbi városképeknek is meghatározó eleme, hogy a dimenziót és a teret leginkább a kompozíció horizontális vonalakba rendeződő építkezésével, valamint a színek fényként való megjelenítésével érzékelteti a festő. A nyolcvanas évektől művészete megváltozott, legfőbb jellemzője máig is a szimbolikus jelentésű formákra épülő festészet. A korábbi derűs színeket komorabb, de erőteljes tónusok váltották fel. Francoise Gilot ma is olyan festő, aki a formából és a színből olyan vizuális vallomásokat, állításokat komponál, melyek egyszerre univerzálisak és személyesek. „A vászon hipnotikus fehérsége határok nélkülinek, korlátlannak tűnik – elfoglal, kiszakít magának egy teret a külvilágból; ezt a különös fehérséget el kell bűvölni, meg kell hódítani.” – vallja. Nem elégszik meg a mindenki által ismert jelenségek, érzetek megjelenítésével. Saját művészi feladatát abban látja, hogy percepcióit transzformálja és kiterjessze, s ezzel művei befogadóját újfajta látásmód és új benyomások kialakítására késztesse. Az itt kiállított legutóbbi festményei közül többnek a kompozíciója eléggé hasonló: a vászon minden széléről induló vonalak a kép középpontjába helyezett gomolygó, szinte folyamatosan mozgásban lévő, absztrakt geometrikus formákból építkező, mégis végeredményben szabálytalan formájú test felé törekszenek. Mintha a természet, az idő és a tér erői egy nem meghatározható formájú, folytonos változásban lévő, dinamikus koncentrációba, egy félelembe, egy varázslatba, egy bolygó születésébe vagy egyetlen gordiuszi csomóba sűrűsödnének, melyet a festő az elmúlt években egyre elmélyültebben tanulmányoz. „A festés a szökés művészete, a szabadság.” – állítja Francoise Gilot. „Nem azért kezdek el egy új képet, hogy újra ellenőrizzem azt, amit már tudok, hanem épp ellenkezőleg: az ismeretlennel igyekszem egyenlő értékűvé válni." – mondja művészetéről.
A 89 éves festőnő vibráló, színes festészete, a természetről, az időről, a szimbólumokról és a jelekről szóló reflexiói elemi erővel viszik tovább, éltetik annak a festői hagyománynak a szellemét, amelynek örököse, ugyanakkor ezzel párhuzamosan a művészet még föl nem térképezett területei felé mozdulnak."
