A kiállítás alkalmából megjelent katalógus szövege:

Tér és időbeliség: vándorlás az ismeretlenbe
Françoise Gilot kiállítása a lendvai Galéria-Múzeumban
2010. augusztus 20 - október 28.

Művészeti téren a huszadik század kétségtelenül a legmozgalmasabb és legváltozatosabb évszázad volt. E kiemelkedő időszakból rögtön eszünkbe jut jó néhány képzőművész-óriás neve, akár ha csak Nyugat-Európára és a század első felére szűkítjük a válaszokat. Látjuk magunk előtt a képzőművészeti központokat, az elméleti vitákat, a felháborodott arcokat az erőteljes kubista vagy dadaista művek láttán, vagy akár az értetlen grimaszokat - bizonyos műkedvelők részéről, midőn a szürrealisták megjelentetik manifesztumukat. A művészeti életet már számos „izmus” meghódította, a puritán formák reformja is teret követel.
Képzeljünk magunk elé egy 1921-ben született, 1940 körül húszas éveiben járó festőnövendéket, amint Párizs utcáin sietve kerekezik (titokban) festészeti órájára. (És képzeljük hozzá azt a művészeti légkört is, ami a francia fővárost a háború előtt átitatja.) Íme Françoise Gilot, aki gyermekkora óta érdeklődik a művészetek iránt, családja azonban más pályára szánja. Tudniillik a fiatal hölgy – mielőtt véglegesen a művészetet választotta volna élete vezérfonalának – filozófiát, (angol) irodalmat és jogot tanul az Université de Paris-n. Időközben, 1939-ben, egy akkor Párizsban élő magyar fiatalember, Rozsda Endre – az egyik első magyar szürrealista, az Európai Iskola egyik alapító tagja - komoly változást idéz elő életében, hiszen az ő műtermében kezdődött el a francia kisasszony számára a művészet a korábban tanultaktól különböző módon való felfedezése, új, ismeretlen utakon lépkedve. Rozsda nem tanára volt Gilot-nak, inkább egyfajta mentora, aki miközben festette a lány portréját, beszélt színekről, formákról, kompozícióról (az egyik, ekkoriban készült portré – mely ma a Magyar Nemzeti Galéria tulajdonát képezi - szerepel is a szlovéniai Lendván rendezett kiállításon). Rozsda, 1999-ben bekövetkezett haláláig, mindvégig nagyon közeli barátja - ahogy Gilot említi néha -, „alteregója” maradt a francia művésznőnek, bár a történelem és az élet kiszámíthatatlan útjai sokszor egymástól távol sodorták őket. A fiatal Françoise tehát igen komolyan vette a festészetet, szeretett elmélkedni róla, és kíváncsi természete révén csak tanulta, tanulta.
Első kiállítása 1943-ban került megrendezésre, közösen egy festőtársával (egy bizonyos Geneviève-vel, aki a későbbiekben számos alkalommal feltűnik képein). Ekkor Gilot már a Julian Akadémia, pontosabban Jean Souverbie növendéke. A ’43-ban kezdődő és egy évtized múlva véget érő időszak meghatározó lesz számára, úgyszintén magánéletében, mint művészetében, hiszen az élet a festőóriás Picasso elé sodorja. Az akkor már hatvanas éveiben járó, a német megszállás miatt csendesebb időszakát élő mester meghívja Gilot-t műtermébe barátnőjével, Geneviève-vel együtt: innentől kezdve Gilot rendszeres látogatója lesz a Grands Augustins utcai háznak. A két művész kapcsolatának első időszakát leginkább „intellektuális ismerkedésnek” lehet nevezni, hiszen állandó jelleggel tárgyalják a festészet különböző aspektusait, „kreatív párbeszédet” folytatva a művészetről. Gilot ezen párbeszédekből Életem Picassóval című 1964-es könyvében sokat idéz, meglepő részletességgel. Mindenesetre nyilvánvalóan új távlatok nyílnak meg számára. 1945-ben megismerkedik többek között Nicolas de Staëllel, illetve a Réalités Nouvelles csoportosulással, melynek elvei egy rövid ideig befolyásolják munkáit. Az „elméleti szakítástól” függetlenül De Staël művészete később is hatással volt Gilot-ra. Érdekes módon ugyanakkor a fiatal hölgy 1946 és 1950 között szinte nem is fest, csak papírra dolgozik, az évtized derekától kezdve pedig egyre nagyobb teret hódítanak munkásságában a non-figuratív művek. Fontos tényező egyébként ebben az időszakban, hogy megszületik Gilot és Picasso két gyermeke, Claude és Paloma, így Gilot „visszafogottabban” tud csak koncentrálni művészetére. Az 1950 utáni alkotásai különleges és izgalmas korszakot képeznek, hiszen egyfelől Gilot egyre bátrabban nyúl újra az olaj-vászon technikához, másfelől rendkívül mértéktartó színpalettával dolgozik, konkrétan ezt az időszakot „fehér korszaknak” is nevezi nagy monográfiájának egyik szerzője . Gilot-t tulajdonképpen elsősorban kolorista festőnek ismerjük, akit a színelméletek mellett a struktúra és a rajz kutatása is mindig foglalkoztatott. „Nálam a színek hatása nem direkt módon érvényesül. Ugyanis nem természet után festek – inkább valamiféle konstruktivista lendületből, emlékezetből” – állítja később magáról . Fiatalkori művészeti fejlődésében, még jóval Picasso előtt, Gauguin (ragyogó harmóniái, szándékos primitivizmusa miatt), Bonnard, és főleg Matisse voltak a „példaképei”. Ahogy ő maga említi: a hagyományt követve, mint Franciaország északi részéről származó művész, őt elsősorban a színek érdekelték, a formákat meghagyta a délieknek…
Ezért is izgalmas kitérni arra az átalakulásra, mely a művein Picasso mellett következik be. Egyfajta redukciós eljárás révén újragondolja tudását, átlép fontos korlátokat, elsajátít és átalakít egy nyelvezetet, melyen belül ugyanakkor kifejleszti saját szemantikáját. Az ötvenes évek legelején – bár korábban inkább elzárkózik tőle – felfedezi a sokszorosító grafikai eljárásokat, főleg a litográfiát, és alkalma nyílik a kor mestereivel együtt a Mourlot Nyomda-Műhelyben elkészíteni első grafikai sorozatait – sőt, a későbbiekben több verseskötetet is illusztrál felkérésre, így Paul Éluard-ét is (Pouvoir tout dire, 1951). Az 1952 körül készült műveiben már újra felszabadultan használja az olaj-vászon technikát. Ebben az időszakban erőteljes kontúrokat alkalmaz, intenzív színeket párosít, vonalvezetése rajszerű benyomást kelt. A perspektíva szabályait általában felborítja, átalakítja, karakterizál, bizonyos elemeket felnagyít, másokat eltorzít. A figuralitás mezején mozog, de olykor gyerekrajzokra emlékeztető, teltformákat hoz létre, általában a tárgyak és alakok jellemző vonásait kiemelve, hangsúlyozva. Valóban, a néző számára egy ismerősnek tűnő világ tárulkozik fel képein, hiszen találunk közös vonásokat Picasso művészetével – nem csoda, mivel egy évtizednyi együttélés és együttes alkotás után óhatatlanul felfedezhető mindkettőjük művészetében a másik által gyakorolt hatás valamiféle lenyomata -, de egymás mellé helyezve a két alkotó e korszakban készült műveit, rögtön előtűnnek az erőteljes különbségek is. Gilot sokkal lágyabb, érzékibb, viszont képstruktúrája visszafogottabb; azaz „saját nyelvén beszél”. Első igazán önálló kiállítása egyébként 1952-ben volt, a Louise Leiris Galériában (Párizs), lévén Daniel-Henry Kahnweiler, a kor egyik legnagyobb műkereskedője vele is szerződést kötött korábban.
 A fiatal nő 1953-ban új élet mellett dönt, elhagyja a mestert, és hamarosan új társra talál Luc Simon személyében, akitől Aurélia nevű lánya születik – néhány évvel később egyébként számos képen találkozhatunk vele, akárcsak Claude vagy Paloma alakjával az 1940-es évek végén készült alkotásokon. A Picassóval való szakítás persze nagy törést okoz életében – szinte mindent az elejétől kell kezdenie -, de művészetében Gilot annál inkább megtalálja saját útját. 1954-55-ben kifejezetten természet után fest, sőt, kivételesen modellt is alkalmaz. Ez szokatlan hozzáállás a részéről, viszont, ahogy ő maga írja, mindent el akar követni azért, hogy megszabaduljon néhány korábbi években felvett „stilisztikai beidegződéstől”. E rövid időszak jellegzetessége, amellett, hogy főleg környezetét és családtagjait festi, a visszafogottabb, pasztellszerű színpaletta, miközben teljességgel figurális képeket hoz létre.
Gilot-nak a hatvanas évek elején meghatározó élményben van része, mikor is Görögországba, illetve az Égei-tengerre utazik több alkalommal. A gyermekkorában olvasott mítoszok világa újjáéled emlékeiben, nem beszélve a számára új perspektívákat nyitó természetes színkavalkádról, amellyel ott találkozik. Körülbelül ötven alkotás sorolható abba az időszakba, amely a Labirintus nevet viseli. Gilot, aki igen jól ismeri a görög mitológia világát, előszeretettel kalandozik benne, vág neki az útvesztőknek. Tisztában van vele, mily veszélyeket rejthet az istenek archetipizálása, de e téren szerzett komoly tudása révén saját olvasatát tolmácsolhatja a mítoszokról, elkerülve a túlzott narrativitást. Érdekessége még ennek az időszaknak, hogy ekkor írja könyvét a Picassóval töltött évekről. Minótaurosz és Ariadné alakjai erőteljes utalással bírnak magánéletére, hiszen kiválóan tudja azonosítani magát a „krétai királylánnyal”, amely legyőzi a „szörnyet”. Nyilvánvalóan kissé túlságosan képletes az ominózus évtized efféle megfogalmazása, de Gilot mindig előszeretettel rejtette el mondanivalóját alkotásaiba - egyszerű csendéletekbe vagy globálisabb jelentőségű jelenetekbe: ezen műveken keresztül az a küzdelem érzékelhető, amelyet a könyv írása alatt folytat emlékeivel, önmagával és Picasso személyével – persze csak elméletben. A Labirintus sorozat nem kronológiailag követi a mitológiai folyamatot, hanem egyfajta köztes falat képez Gilot számára a múlt, a jelen és a jövő között: a görög mítosz utópiája révén száll szembe belső konfliktusaival. A későbbiekben előszeretettel idealizál – (kitalált) görög istenek és istennők bőrébe bújtatva - számára kedves embereket, a metaforák világába zúdítva őket. Az 1960-as évek elejétől egyre inkább teret nyer művészetében az absztrahálás, mígnem képein lassan eljut a szimbólumok világáig. Gilot 1970-ben hozzámegy második férjéhez, Jonas Salkhoz, a gyermekparalízis oltóanyagának feltalálójához; azóta az Egyesült Államokban - sokáig még Kaliforniában, ma már New Yorkban - él és alkot a mai napig.
Művészetében bizonyos témák visszatérőnek számítanak, így a szlovéniai Lendva Várában kiállított anyag mentén egy érdekes és releváns képet alkothatunk munkásságának későbbi évtizedeiről. A közel félszáz festmény és grafika nem a teljesség igényét célzó retrospektív szándékkal került kiállításra: nagyrészt magyarországi magángyűjteményekből származó, és elsősorban az 1970-es évek végétől napjainkig tartó időszakot fogja át.
Több olyan hosszú utazása volt Gilot-nak, mely maradandó nyomot hagyott művészetében. Fiatalkorában például egyik kedvenc franciaországi úti célja Bretagne volt (egyébként ott találkozott először Rozsdával), melynek tájai feltűnnek korai és későbbi művein is, utóbbiak némi nosztalgiával fűszerezve – így talán nem lehetetlen, hogy a „Tisztás felé” is ezt a vidéket ábrázolja. 1956-os tunéziai, vagy ’76-os indiai utazása mellett (mely utóbbinak emléke felsejlik a Keleti város I. és II. című képeken), a fentebb is említett görögországi út volt meghatározó számára, de nem mellékes a ’80-as években tett szenegáli útja sem. Az ott vázlatokban megörökített afrikai táncmozdulatok egy évtizeddel később újra felbukkannak fekete-fehér papír-tus sorozatában, melyből a kiállításon a „Testek mozgásban” című kép képviseli ezen időszakot: ezen a képen a festőnő a fény és árnyék, valamint a tánc együttes bemutatását célozza meg, egyfajta lételemként feltűnő lendülettel párosítva. A mozgás, az emberi testből áradó dinamikus ritmusok egyébként már a korai képein is fontos, időről-időre visszatérő témaként jelennek meg. Sőt, Gilot az ötvenes évek elején színpadi díszletet és jelmezeket is tervez egy táncelőadáshoz a Théâtre des Champs-Élysées-be. A mozgás és a szabadság érzetét keltik lebegő vásznai is, melyek a nyolcvanas években születtek. E nagyméretű művek nem állványon, hanem a földön készültek óriási hengerecsetekkel, széles pamacsokkal. Gilot általában a művek mindkét oldalát megfestette, így a térbe helyezve érvényesült igazán a hajlékony mű, hiszen a vakkeret nélküli vászonnak csak a felső része került kifeszítésre. Lebegő vásznain Gilot sajátos szimbolikát használ, legtöbb ilyen alkotása egy gondolatnak, metaforának az emblematikus megfogalmazása. A lendvai kiállításon is szereplő „Vitorlás” című, igen játékos kép egyszerre vegyít természeti elemeket, miközben a tenger távlataiban megnyilvánuló szabadságot jeleníti meg. A legnagyobb lebegő vászon, amit Gilot festett, egy felkérésre született 1984-ben, a new yorki Guggenheim Múzeum auditóriumában előadott Joël Thome koncert alkalmából. A több mint 4 méter magas és 9 méter széles kép emblematikussága alkotta a koncert performansz jellegét. A kiállításon Gilot emblematikus képeit képviselik még a „gordiuszi csomót” bemutató művek. Jól jellemzi Gilot gondolkodását erről a tematikáról – az emblémákról - a következő idézet: „A festészet nem egy bevásárlószatyor, egy mindent elnyelő lomtár, melybe a közönség azt helyez el, amit kíván.  A festészet egy példázat, egy szimbolikus nyelvezet, mely nem csupán az érzékeket és az érzékiséget szólítja meg, de általánosságban véve a tudatos szellemet is” . A bolygókat és üstökösöket felvonultató képei („Rendszertelen körpályák”, „Üstökök ütközése”) például egyfelől a mikrokozmosz és a makrokozmosz (az ember élete, akár egy üstökös pályája a nagy univerzumban) közötti viszonyt elemzik, másfelől utalnak a ’80-as, ’90-es években számos képén felbukkanó „vándorlás” témára is: az üstökösök szimbolizálják az „univerzális vándor” személyét, melyek „egyedi pályájukat” a naprendszerbe vésve hagynak nyomot maguk után a világtörténelemben. A kozmikus birodalom absztrakt felfedezésének egy „földibb” változata az a sorozat, amely a 90-es évek elején készült, és amelyet néhány grafika képvisel a kiállításon. „Nem azért kezdek el egy újabb vásznat, hogy ellenőrizhessem azt, amit már tudok, ellenkezőleg: arra törekszem, hogy egyenletbe kerüljek az ismeretlennel”, írja Gilot . A vándorlás témája tehát egyfajta belső, lelki utazás, egzisztencialista kutatás képi megfogalmazása, melyben az idő előrehaladtával a vándor – egy madárcsőr-orrú, furcsa trapezoid emberi alak, egy „idegen” – egyre kisebbé válik az egyre absztraktabb tájban. Françoise Gilot művészetének sokrétűségéről komoly, súlyos monográfiák születtek, ezért helyszűke miatt itt a lényegesebb elemeket emeltük ki, azonban fontos felfedezni kolorista képeinek eklatáns színvilágában megbúvó művészi énjét. Képei közvetítői ugyan egyfajta érzelmi közegnek művész és néző között, de Gilot hozzáteszi: „… ellentétben azzal, amit a közönség gondol, a művész érzelmi atmoszférája különbözik attól, amelyet emberi lényként érez át ugyanabban a pillanatban” . A „Búcsú” című kép például ezek közé az „érzelemközvetítő” képek közé sorolható, főleg tekintetbe véve, hogy Gilot az évek során egyre fokozottabban használja a színeket érzéseinek - a kép festésekor átélt érzelmeinek – tolmácsolására.
A Magyarországon (illetve Közép- és Kelet-Európában) 2000 óta a Várfok Galéria által hivatalosan képviselt művésznő már több alkalommal mutatkozott be a magyar nagyközönségnek a budapesti Várfok utcában. 2010 első felében Európa egyik kulturális fővárosában, Pécsett állította ki munkáit, míg Szlovéniában 2010 augusztusától októberéig nyílik először lehetőség megismerni munkásságát, részben magángyűjteményekből, részben a Várfok Galériából kölcsönzött alkotásokon keresztül. Munkái a világ számtalan pontján megtalálhatók, magán- és közgyűjteményekben (Metropolitain Museum of Art / New York, Musée d’Art Moderne / Párizs, Museum of Modern Art / New York, stb.); számos kitüntetései közül kiemelkedik a Francia Nemzeti Érdemrend tiszti fokozata (1996), vagy a Francia Becsületrend tiszti fokozata (1990).              
Françoise Gilot szemtanúja, résztvevője a huszadik század dereka és későbbi évtizedei művészetének: publikált könyveinek (az Életem Picassóval mellett például: Matisse & Picasso: barátság a művészetben, 1990) többsége e kor értékes lenyomata. Nem túlzás állítani, hogy művészeti ismeretei (nem csak Picassóra gondolhatunk itt, hiszen Matisse-t is barátjaként tisztelhette) a legkiválóbb forrásokból származnak. Festészeti tudásából és a több mint hetven évet átölelő pályafutásából kíván egy apró ízelítőt nyújtani a lendvai kiállítás és annak katalógusa.
        

Kálmán Borbála ©