A francia főváros Bastille negyedében, a mostanság igen felkapott Keller utcában működik 2006 óta a Galerie Keller. Az elsősorban festészettel és grafikákkal foglalkozó művészeti galéria, mely a kortárs és rendhagyó alkotás elősegítését és annak képviseletét tűzte ki célul, korábban már bizonyított az izgalmas kiállítások terén. Most is arra készül, hogy e róla formálódó véleményt megerősítse. Bár még fiatal létesítményről van szó, a Galerie Keller 2008 óta ápol szoros partneri kapcsolatot egy külföldi galériával: a Közép-Európa szívében elhelyezkedő budapesti Várfok Galéria a ’89-es politikai változások utáni egyik első kortárs magyar magángaléria. A Galerie Kellerben már 2008 első felében is találkozhatott a francia közönség több magyar kortárs alkotó nevével: Csiszér Zsuzsi, Győrffy László, Nádler István egyéni kiállításai révén új árnyalattal bővült a párizsi művészeti paletta. A kortárs magyar művészet három egészen különböző alkotója nyújtotta egy szeletét a közép/kelet-európai festészet igazán mai felfogásának. A névsor egy alkotóval bővül most: Rácmolnár Sándoréval. A csoportos kiállítás szokatlan címe – Kortárs történetek... gulyás helyett – egyfelől provokatív, figyelemfelkető, de „sztereotípia-romboló” is kíván lenni.
Az elmúlt század utolsó évtizedei erősen megpecsételték a magyar kortárs művészet sorsát, és minden mást is, ami e közép- (vagy kelet-?) európai országhoz fűződött. A paprika, a gulyás, a puszta – néhány csak a köznyelv sztereotip fogalmai közül, melyeknek (részben) jellemezniük kellene a magyar kultúrát. Ez a felfogás már akkor is erőltettnek bizonyult, hiszen a szocialista rezsim utolsó időszaka - melyet a ’62 és ’89 közötti, valamivel szabadabb politikát jellemző „gulyáskommunizmus” kifejezéssel is illettek –, mindenképpen „fémjelezni” kívánta a magyar kultúrát, így azóta is megmaradt ez a konstans asszociáció – pedig a magyar kultúra mindig jóval gazdagabb volt ennél. A magyar kortárs szcéna mindeközben szenvedett: a szólás szabadsága érzékeny pontja maradt az államapparátusnak. Mindazonáltal, a nehézségek ellenére, a területre specifikus művészeti tendenciák is napvilágot láttak (bújtatott vagy direkt kritikával telítve), és megváltoztatták a magyar (és a régió) művészetének történetetét (elég ennek kapcsán felidézni a Centre Pompidou-ban nemrég bemutatott kiállítást: „A múlt ígéretei...” / 2010. április-július).
Szerencsére, az idők változnak, és ma már ennél sokkalta változatosabb fogalmakkal illetik a magyar kultúrát. Ilyen szempontból a Galerie Keller csoportos kiállítása provokatív, de semmilyen politikai célzattal nem rendelkezik. Csupán szeretne elsöpörni bizonyos beidegződött sztereotípiákat, és bevezetni a magyar kortárs művészettel kapcsolatosan olyan fogalmakat, mint merész, erőteljes, ugyanakkor lírai vagy játékos.
A 2010. október 21-én nyíló, november 13-ig tartó csoportos kiállítás négy igen különböző módon gondolkodó és festő művészt mutat be, különböző technikákon keresztül. A tükröződő felületű alumíniumlapokra egyedi printeket készítő Rácmolnár Sándor (1960, Miskolc / H) mindennapjaink apró részleteit, mozzanait tolmácsolja játékos, néha ironikus kontextusba helyezve. A dingbats-ek világából táplálkozó, idővel egyre merészebben építkező lényei több féle interpretálási lehetőséget engednek, így formailag és mondanivalójában is mindig változnak Rácmolnár történetei. Győrffy László (1976, Budapest / H) papírmunkái nem ennyire kegyesek környezetéhez. Szókimondó, tabukat döntögető művei sokszor idéznek irodalmi, művészeti, filmes elemeket, szerzőket: történetek, pillanatképek a jelenről, rólunk, nyugati társadalmunkról – a művek nem moralizáló szándékúak, de tükröt tartanak elénk. És általában, ez nem túl kecsegtető látvány... viszont frappáns, és meglepő módon sokszor szórakoztató. Csiszér Zsuzsi (1972, Veszprém / H) a hagyományos olaj-vászon technikát használja illuzionisztikus, rétegelő, dimenziókkal játszó művészetéhez. Nagyméretű képeinek felületei szét vannak tépve; a távolról absztraktnak tűnő kompozíciók részleteiben realisztikus történetek kapnak helyet. A nőiesség, a lendület, a színkavalkád, a virtuozitás árad a képszerekezet szétbontása helyett, annak összeillesztését vizsgáló folyamat eredményeként születő képekből. Nádler István (1938, Visegrád / H) festészete letisztult, kevés elemből építkezik: gesztusai révén köti össze a szubjektív belsőt az objektív külsővel. Hegyi Lóránd szavaival élve, a ’60-as, ’70-es években a „belső emigrációt” választó Nádler a magyar neoavantgárd és neokonstruktivizmus egyik főbb alkotója, a legendás ’68-as Ipartverv kiállítás résztvevője. Mélységeket kutató képei egy meditációs folyamat és a (kortárs) zene közreműködésével születnek. A magyar kortárs művészet egyik megkerülhetetlen alakja.
A kiállítás tehát egy érdekes keresztmetszete különböző generációknak, technikáknak és világnézeteknek, nem csak a magyar kortárs szcéna tekintetében. Emellett egy izgalmas lenyomata egy határokat átívelő, nemzetközi művészeti párbeszédnek, partneri kapcsolatnak, mely dimenzióit tekintve számottevően jelentősebb a két galériát elválasztó távolságnál.
A kiállítás megvalósítását az NKA tette lehetővé.
