Arcok és Terek

2007. január 19-től február 24-ig a zalaegerszegi Gönczi Galériában (Landorhegyi út 21.) lesz látható az Arcok és Terek című kiállítás, ahol Karvalits Ferenc magángyűjteményéből kaphatunk egy kis ízelítőt.

A kiállítást Szalóky Károly nyitotta meg, a megnyitó szövege itt olvasható:

Karvalits Ferenc – van-e, ki e nevet nem ismeri? – több évi vajúdás után, tavaly nyáron érezte először, hogy az addigra már élénk érdeklődést mutató rokonoknak, barátoknak és irigyeknek is, be kell mutatnia a szépen gyarapodó gyermekét, akit, vagy amit a papa után úgy hívunk; Karvalits gyűjtemény.

Egy budapesti galériában rendezett bemutató - mely formációt ezentúl nevezzük egyszerűen csak kiállításnak - hisz az a jó, ha nevén nevezzük a gyereket, elég jól sikerült.
Az érdeklődők fel is vonultak annak rendje - módja szerint, volt akit a gyűjtemény kialakításban vagy bemutatásában vállalt szerep tett boldoggá, volt akit az összhatás ereje lepett meg, és volt olyan is, akit a kedves sárga irigység szögezett a padlóhoz, csupán a fej, csodálat által kiváltott, körkörös, ingó mozgását téve lehetővé.
Mindezen környezeti hatások látványa elég volt ahhoz, hogy az örömapa fülig érő szájjal, saját elmondása szerint ” az első bálozó“ pajkos ártatlanságával fogadhassa a gratulációkat.
Azt hiszem ekkor fogalmazódott meg benne a gondolat; a gyermek növekedéséről máskor és másutt is számot kell adni. Nem maradhat ki a szülőváros sem, és nem maradhatnak ki a vidéki rokonok, a hajdani barátok, haverok, mert lesz sértődés, aztán fuccs a jó hírnek.
Nos, ezért vagyunk most itt!

A galériás általában saját galériáján kívül más helyen nem szívesen nyit meg kiállítást, miért is nyitna. Csak nem fogja más malmára hajtani a vizet?! Kedves és dicsérő szavakkal saját konkurenciáját csak nem fogja erősíteni!
Azonban ez esetben egészen más a helyzet; ugyanis azt hiszem, én voltam egyszemélyben a ”megrontó“ és a ”kortársművetkellgyűjteni“ vírusként megjelenített fogalmat terjesztő vírusgazda, és Karvalits Ferenc pedig az, aki az édes bűnbeesést kiváló eredménnyel abszolválta, és ennek következményeként, igen rövid időn belül megfertőződött. ( Magunk közt szólva, hajlama volt rá. )

No, de most már valóban térjünk vissza a kezdetekhez:
Ferenc a 90-es évek elején tért be a Várfok Galériába, ahonnan a többszöri látogatás és sok-sok beszélgetés után, szaknyelven szólva egy sokszorosított grafikai eljárással készített művel, azaz egy szitanyomattal távozott. Én persze, ahogy mindig is szoktam, elmondtam, hogy a kortárs művekkel való kapcsolattartás alapja egy valamiféle viszony, ami mindenkiben kialakulhat bármilyen mű iránt, csak egy kicsit érdeklődőnek és nyitottnak kell lennie. Arról is beszéltem, hogy én valójában kiállításokat csinálok, és - mint minden forprofit galéria - a kiállításra kerülő műveket árulom is. Pontosabban nem a képeket árulom, hanem egy szemléletet, ami már magában hordozza az imént említett viszonyt is, és ami természetesen egy új tulajdonviszony létrejöttében tárgyiasul.
Ahogy mindenki mást, őt is figyelmeztettem az ebből következő folyamodványokra. Neki is elmondtam, hogy a gyűjtés olyan szenvedélybetegség, amiből soha nem lehet kigyógyulni, egyre súlyosabbá válik, sok esetben még fertőző is, hatással van családunk életére, megfertőzi szeretteinket és környezetünket, átalakítja világlátásunkat, befolyásolja gondolatainkat. Ráadásul, érthetetlen módon – immáron már vírushordozóként - büszkén és élvezettel viseljük eme betegség velejáróit, még attól sem riadunk vissza, hogy sok esetben, mint ahogy most is tesszük, a fertőzés továbbadásának szándékával, másoknak is megmutassuk a kór hatásait, mellékhatásait.

Idén lesz 10 éve, hogy ez a kór visszafordíthatatlanul beleívódott Karvalits énjébe, befolyásolva mindennapjait, ugyanis 1997-ben vásárolta meg első komoly, fajsúlyos művét; El Kazovszkij Emlékmű című olajfestményét.

Innentől kezdve tudatosan és a galériák szerepét felismerve, korrekt módon hozta létre magángyűjteményét. Idővel bátran átlépett az első lökést adó galéria képzeletbeli kerítésén és ellátogatott más galériákba is, de mindezt oly módon tette, hogy soha nem maradt hűtlen a Várfok Galériához. Folyamatosan képezte magát, látogatta a galériákat és a művészeket, rendszeres látogatója lett a jelentősebb külföldi művészeti vásároknak, és, ha tehette, igyekezett ott is gyarapítani gyűjteményét. A galériás számára nincs nagyobb elismerés annál, mint ha a gyűjtő az ilyen vásárokon ugyanazoktól a külföldi művészektől vásárol, akiktől a galériás is vásárolna. Legutóbb így gazdagította a gyűjteményt Loretta Lux és Desireé Dolron egy – egy munkája.

Felismerte, hogy a gyűjtés nem pusztán magának való szenvedély, hiszen a szobánk falán lógó mű hasznát többszörösen is kiélvezzük; a környezetünkben élő műtárgy látványa megszínesíti mindennapjainkat, és ma már az is látható, hogy a minőségi kortárs művek birtoklása – még ha hosszú távon is - de befektetésként sem elhanyagolható tevékenység.
Karvalits viselkedése példa lehet a galériák és kortárs kiállítások kapuit ma még félve átlépő kiállításlátogatók és leendő gyűjtők számára is. Az ilyen gyűjtemények alkalmankénti közszemlére tétele, vagy végső esetben állandó helyen való bemutatása – és erre ma már számtalan példát láthatunk hazánkban is – pozitívan befolyásolja a gyűjteményeknek otthont adó város kulturális életét is.

A mostani kiállítás nem kívánja a méltán gyűjteménynek definiált anyag egészét bemutatni, csupán azt vállalja, hogy a mára már a 150-es darabszámot megközelítő kollekcióból a gyűjtő elképzelése alapján, Arcok és terek címen, egy tematikus válogatást mutasson be.
A bemutatásra kerülő kollekcióhoz egy olyan gyűjteményből válogathatott, amiben az Európai iskolától a jelenkorig, a hagyományostól az új médiumokig képviselteti magát a művészet.
Spengler Katalin írja a gyűjtemény kialakulásáról az előző kiállítás katalógusában:“ ”Választásai nem kötődnek stílusokhoz, irányzatokhoz, éppen a sokszínűség, a világ megközelítésének többféle lehetősége vonzza. A geometrikus absztrakt festészet racionális, fegyelmezetten strukturált világa épp oly közel áll hozzá, mint a figuratív, álom- vagy filmidézet szerű képek, illetve a fotó alapú festmények.“
Így ezen a kiállításon szerepelhetnek az általam ”kikerülhetetlenek“-nek nevezett, az IPARTERV, vagy az ”új szenzibilitás“, illetve a MA egy-egy meghatározó művésze, mint Bak Imre, El Kazovszkij, Birkás Ákos, Mulasics László, Fehér László, Szotyory László, Szűcs Attila vagy Baranyai Levente. A vállalt témához kapcsolódóan Méhes Lóránt, Gyenis Tibor, Jokesz Antal, Csörgő Attila és Szabó Dezső sem hiányozhatott innen, e gyűjtemény fontos szeleteként. Csurka Eszter, Csiszér Zsuzsi, Eperjesi Ágnes vagy a legfiatalabb művész Mojzer Zsuzsa erősíti a kiállított anyagot, a kollekcióhoz illeszkedő két külföldi művész alkotásai mellett.

A kiállított képek alatt megtalálhatók a művek címei , a művészek neve és még néhány fontosnak mondott adat. A koncepció is világos; vannak itt terek, külsők és belsők, no meg arcok, szép számmal. Nem érdemes erre most több szót vesztegetni. Javaslom, inkább tessenek eljönni máskor is, amikor csak egyedül, vagy csupán néhányan vannak a teremben, a megnyitó zsibongásában nem löttyinti le ruhájukat senki borral, és nem kell ismerősünk számára harsány sziával vagy jónapottal, esetleg diszkrét biccentéssel nyilvánvalóvá tenni jelenlétünket.
Akkor álljanak be középre, mérjék fel a feladatot; mit is szeretnének megnézni, lassan szívják be a képek illatát, érzékeljék a művek által meghatározó milliőt, majd induljanak el a szemük által vezetett belső sétára.
Hagyják magukat önmaguk által vezetni.
Nem fogják megbánni.

Karvalits Ferencről Spengler Katalin írt:

Karvalits Ferenc valamikor a 90-es évek elején jutott el először a Várfok Galériába. Egy újságban kortárs kiállítások után kutatott, s fölkeltette az érdeklődését a galéria egyik programja. Szalóky Károly már az első alkalomtól kezdve, amikor szóba elegyedtek, következetesen győzködte arról, hogy ne mulasszon el egyetlen kiállítást sem a Várfokban. A képvásárlás, a műgyűjtés azonban lassan indult, hiszen Karvalits Ferenc még friss diplomás pályakezdő volt, s a vágyott műtárgyak árszintje meghaladta az akkori anyagi erejét. Ezért a gyűjtés nyomatokkal kezdődött. Még ma is emlékezetes számára az a több hónapos vívódás, ami az első igazi olajkép – egy El Kazovszkij-festmény – megvételét előzte meg.

”Szalóky Károly minden alkalmat megragadva, rendkívül következetesen informált a galériát és a művészeket érintő hírekről, állandóan hívott és elvárt a vernisszázsokra. A Várfok művészeit követve jutottam el nagyobb, csoportos kiállításokra, például a Műcsarnokba és más helyekre, s ahogy egyre több alkotót ismertem meg, a látóköröm is szélesedett“ – mondja Karvalits Ferenc, aki a 90-es évek második felében már szisztematikusan, tervszerűen törekedett a kortárs művészet és az alkotók megismerésére.

A gyűjtésben ma is igazi élményt, izgalmat jelent számára a művészekkel létrejövő személyes kapcsolat, abban a sajátos világban, szellemi közegben való megmerítkezés, amelyben a műalkotás született.
Az elmúlt három-négy évben a gyűjtő a nemzetközi művészeti vásárokra is elkísérte a galériát, s ennek folyományaként szívesen vesz részt más vásárokon, külföldi nagy kiállításokon is. Kollekciójába ma már nemzetközi anyagot is vásárol. Az évek során gyűjteménye egyre szélesedett, túlnőtt a galéria művészkörén, de még mindig meghatározó része a Várfokból származó műtárgyanyag. Véleménye szerint a galéria fejlődésének folyamatához elkerülhetetlenül hozzátartozik, hogy újabb és újabb művészeket ismertessen meg, mutasson be, s hogy a fiatalok is teret kapjanak.

/Spengler Katalin /