Rozsda Mohácson

2006. október 6-án nyílt meg Rozsda Endre Visszatérő képek című retrospektív kiállítása Mohácson, a Kossuth Filmszínház Galéria Kamaratermében. A kiállítás november 12-ig látható.

A kiállítást Pataki Gábor művészettörténész nyitotta meg, a beszéd itt olvasható:

Rozsda Endre kiállítása elé

Jómagam, nem lévén mohácsi, nem tudom, hogy csillan meg a napfény errefele a víztükrön vagy a part kavicsain, homokszemcséin. Azt sem tudhatom, hogy a látvány milyen hatással volt (egyáltalán: volt-e hatással) a Duna mentén bóklászó kisfiúra. Képein mégis mintha ennek a fel-felszikrázó, a tárgyakat színes csillámokká bontó tüneménynek a visszfénye tükröződne vissza. E varázsvilág megteremtéséig azonban persze Rozsdának hosszabb utat kellett bejárnia.
Módos polgári családjában szerették, becsülték a művészetet, így még kisgyerekként született elhatározása, hogy festő lesz, nem ütközött akadályokba. Telerajzolja tehát szobája falát, füzeteit, lapozgatja a képes albumokat. De ami fontosabb, ekkor fedezi fel a képek varázslatos hatalmát, azt a lehetőséget, hogy el lehet veszni részleteikben, hogy bolyongani lehet motívumaik között. Ekkor kezd – visszaemlékezésének kifejezésével élve – "#8220;sétálni“ a képek között, újabb és újabb világokat, tartományokat fedezve fel képzelete segítségével azok felszíne, síkja mögött. S ekkor kezdi figyelni a város motívumait megörökítő festők munkáját is, azt a megfigyelést téve, hogy az átalakításra váró, félig-meddig lekapart képek változatos foltjai sokszor izgalmasabbak lehetnek, mint a befejezett vásznak.
Persze, mint minden fiatal, hódítani, sikereket elérni akar. Így kerül a korszak egyik legsikeresebb művészének, Aba-Novák Vilmosnak a magániskolájába, ahol gyorsan elsajátítja mind a mesterére jellemző friss, erőteljes színhatásokkal operáló, kissé frivol újklasszicizmus, mind az abban az időben oly népszerű posztimpresszionizmus fogásait. Ennek is köszönhető, hogy üstökös módjára robban bele a művészeti életbe: első gyűjteményes kiállítását 24 éves korában rendezi meg az egyik vezető budapesti intézmény, a Tamás Galéria. Minden adott hát, hogy ismert és elismert művész legyen, amolyan ügyeletes zseni, a társaság kedvence. Ám egy véletlen folytán hallhatja Bartókot saját műveit zongorázni, s rádöbben, tévúton jár, "#8220;nem vagyok saját magam kortársa“ – mondja, s meg sem áll Párizsig. Tanul és tanít (többek között azt a fiatal lányt, Francoise Gilot-t, aki később Picasso feleségeként s kitűnő művészként vonul be a művészettörténetbe, s akivel haláláig szoros baráti viszonyt ápol), de mindenekelőtt megismerkedik az aktuális irányzatokkal, így a szürrealizmussal, s művészeikkel.
A német invázió után visszamenekül Magyarországra. Az új, számára még szokatlan művészi eszközökkel való kissé darabos próbálkozások után ekkortájt lel rá a saját egyéniségének, alkatának megfelelő módszerekre. Egy játékos, sűrű szövésű mesevilágot teremt, melynek azonban csakhamar felrobbantja motívumait. Az explózió után szanaszét röppenő színforgácsok kavalkádjában néha még fölismerhető egy-egy tárgy, töredék, a lényeg azonban immár a formák és színek örvénylő, új kalandokra csábító kavargása.
Ezekkel a műveivel egyszeriben a kortárs magyar művészet élvonalában találja magát. 1945 után egyik szervezője s főszereplője a két világháború között nálunk háttérbe szorított modern törekvések érvényesítéséért síkra szálló művészcsoportnak, a többek között Barcsayt, Egryt, Czóbelt, Márffyt, Bálint Endrét is tagjaik között tudó Európai Iskolának. (S hadd emlékezzek meg itt egy mondat erejéig egy másik mohácsiról, a szintén a körükbe tartozó kiváló Martinszky Jánosról, aki 1949-ben bekövetkező tragikus haláláig a városi gimnázium rajztanáraként tevékenykedett). Közben Rozsda munkásokat tanít festeni esti tanfolyamokon, fáradhatatlanul szervez s készíti finom szépségű rajzsorozatait.
De aztán csakhamar beborult az ég. 1948, a "#8220;fordulat éve“ után a születő dogmatikus kultúrpolitika lehetetlenné tette a szabad művészi alkotást. Szállóigévé, komor emblémává váltak Rozsda mondatai, amivel az Európai Iskolának a Japán kávéházban történt kényszerű önfeloszlatását kísérte: "#8220;Ma a Japánban meghalt egy európai!“.
S a következő évekre Rozsda lényegében tényleg "#8220;meghalt“ a magyar művészet számára. Hogy megélhessen, gyermekkönyveket illusztrált, politikailag semleges tájképeket festett, s csak önmaga számára készítette hideglelős, antik romokat, méla asszonyokat és sosemlátott bútorokat, kibelezett óraszerkezeteket vegyítő rajzait. 1956-ban, röviddel a forradalom előtt még egy kísérletet tesz társaival a modern törekvések újraélesztésére, de annak bukása után nem lát reményt, újra s immár végleg Párizsba költözik.
Itt rögtön befogadják volt szürrealista barátai, kiállításához maga a mozgalom pápája, a nagy tekintélyű André Breton ír lelkes bevezetőt. Képi világa annyiban módosul, hogy az egymásba úszó, irizáló színek fortyogását egy kaleidoszkópszerű, a tüzes színmorzsák szakadatlan áramlásával operáló módszer váltja fel. Új, a francia lírai absztrakcióhoz közel kerülő festészetét mind a kritikusok, mind művészbarátai elismerik, a közös kiállításokon túl 1964-ben elnyeri a művészeti világban afféle kis Nobel-díjnak számító Copley-díjat. Ha egy kicsit is törődne önmaga menedzselésével, s könnyen válna meg képeitől vagy műkereskedelmi mennyiségben termelné azokat, nyitva volna az útja a világsiker felé. Ehhez azonban semmi kedve. Szívesebben bolyong névtelenül
Párizs embertömegében, kedves Velencéjében vagy a múzeumok képei között. A zajos sikereknél fontosabbnak tartotta hogy beköltözhetett a Montmartre szívében fekvő műterem-együttesbe, a Bateau-Lavoir-ba, az úszó mosodába, s e legendás, bár ma már csendesebb helyen, Picasso műtermének, a kubizmus megszületésének közelében dolgozhatott. Ízig-vérig párizsivá vált, de élete utolsó éveiben nagy örömmel járt vissza Magyarországra és állította ki műveit a Műcsarnokon és a Szépművészeti Múzeumon kívül a számára oly kedves Várfok Galériában.
Mit tehetnék hozzá a körülöttünk lévő művek értelmezéséhez? Lehetne boncolni a látszólagos anarchia mögött megbúvó dinamikus szerkezetet, a színek kavalkádja mögött rejtező rafinált konszonanciákat. Rozsda, mint ezt rajzainak könnyeden pontos vonalvezetése, képeinek páratlanul gazdag színkezelése mutatja, mindent tudott a művészet technikai oldaláról is. De talán most mégis azt ajánlanám, sétáljanak el a képek elé, majd a képekbe, s elfogulatlan szemmel, kinyíló fantáziával vesszenek bele azok rejtelmeibe. Csodákat látnak majd, egy olyan világot, ahol – hogy ismét a művészt idézzem – "#8220;minden él, a kövek lágyak, a víz megkövesedve lábujjhegyre áll. A fény sugárzik és a távolba visz. Meg nem született gyermekek szundikálnak, megöregedve, hamuszín szakállal elhagyatott parkokban, melynek fáit még el sem ültették“. Egy világot, ahol mindegyre új, színes lehetőségek nyílnak. Egy világot, mely egyaránt nyitva van a gyermek, a felnőtt s az idős számára. Egy világot – mit világot, világokat! – melyeket Rozsda alkotó fantáziája, kompozícióinak egymásba növő szerkezeteket teremtő metódusa teremtett. Jó sétát, jó bolyongást tehát!

Bp. 2006 október

Pataki Gábor